Már egy hete, hogy pörgetem magam ezen a témán, de ahogy körbenéztem, talán front van, másokat is pont most látok ezen filózni. Nem nyafogok, nem sajnálom magam, egyszer már kifejtettem egy véleményt, abban a posztban, amit a magányról írtam, és ami teljesen idegen tőlem a mai napig, mert én nem önsajnálatra vagyok berendezkedve.
Szóval most az van, hogy életem, mostmár kétség nem fér hozzá, eddigi legnehezebb időszakát élem meg. Minden barátom tud róla, ki így viszonyul hozzá, ki úgy. Lehet, hogy most kell rájönnöm arra, hogy olyan, már nem is működő barátságokhoz ragaszkodom, amik már rég elsuhantak, az adott baráttal együtt, mellettem. Csak nem vettem észre, mert nem akartam.
Szívesen osztom meg tanácsként barátaimmal nagy közhelyünket, mely szerint nem kellene olyan szekér után futni, amelyik nem vesz fel. Úgy látszik vannak itt is olyanok, amik már nem vesznek fel, nincs igény, érdeklődés, türelem, szeretet. Hogy is van ez? El kellene engedni... Csak ez nem olyan egyszerű :(. Most persze jönnek az okos gondolatok a külvilágtól, hogy a barátságért meg is kell dolgozni. Meg... Mindkét félnek. Nem kenyerem a könyörgés, már nem is teszem. Aki akar menjen.
Nem is csinálnék ebből már gondot, de igazuk van azoknak, akik azt mondják minél idősebb az ember, annál nehezebben barátkozik. Milyen igaz. 18 évesen annyi barátom volt, nem győztem volna megszámolni, akkor még arra volt igényem. Most igazi barátból, nem jutna minden ujjamra egy, és még lehet, hogy ez a szám is csökkenni fog. Közben, ha új emberekkel ismerkedek meg, már zavarban vagyok, mert tartok attól, hogy nem kellek. Nem azért, mert én senkinek, hülyeség, csak a visszutasítástól.
Heti körkérdésem: van élet 25 után? :D:D:D Vagyis, lehet még életre szóló barátságokat kötni ebben a korban?