Szóval, nekem már az oviban is kólásüveg volt a jelem. Vagyis lett volna, ha nem 29 lennék, és ha az én ovis időmben még nem a rendszerváltás előtt járnánk, azoknak a boldog nyolcvanas éveknek az első felében. Nem tudom pontosan visszaidézni a pillanatot, de már elég régóta tart. Nem igazán tudok meglenni nélküle, pedig hányszor hallottam a különböző verziókat arról, hogyan fog megölni ez az alattomos folyadék. Mondhatni a kapitalizmus mocskos zabigyereke. Én meg sose értettem, hogy a kólával van a baj, vagy velem? Miért fáj az másnak, én mit iszom. WTF?
Szóval nagy a szerelem. Az igazi, a klasszikus, az egyetlen. Volt időszak, amikor próbáltam átállni a lájt verzióra, brrrrrrrrrr. Nem, köszike. Tesó meg azt issza, engem meg a szívszélhűdés kerülget mindig, amikor elém teszi az ezüstben ragyogó címkés üveget. Mára már ő is megtanulta. Már mindenki tudja rólam. Sőt azt is tudják, hogy én csak 1 bubisan szeretem, a legjobb a már kis ideje a hűtőben pihengető verzió.
Most viszont el kell szakadnunk egymástól, el kell, hogy engedje a kezem, hátha egyedül is boldogulok. Elválunk ágytól, de asztaltól is. A cukor miatt, ő a hibás, a gonosz harmadik, aki nélkül ő nem tud élni, nekem viszont meg kell próbálnom. Marad a távkapcsolat. Ő a héten egyszer meglátogat, és én próbálom beérni ezzel a röpke, pár órányi szerelemmel, ami még nekünk adatott.
