Szóval, nyafogásost kihagytam, ne üldözzek el innen mindenkit. Kis ezmegaz rovatunk következik helyette:
- pénteken vonattal jöttem haza, és olyan jó pasi volt a kalauz, hogy azt hittem, álmodom. Meg kellett győződnöm arról, hogy felébredtem-e már szokásos vonatozós álmomból. És, igen. Wow.
- tartozom egy vallomással. Kiütést kapok a babás, meg kismamás blogoktól. Sikítófrászt. Pedig: szeretem a gyerekeket, és nekem is lesznek, ennek ellenére, amikor szokásos felfedezőkörutamat teszem a bloggerek világában, és úgy töltődik le egy blog, hogy a gyerek képe kiveri a szemem, meg jön a szokásos prüntyögés, hát…… És most jön a szokásos DE! tegnap éjjel rábukkantam erre, és egy levegővel elolvastam kábé (teljesen pontosan)159 bejegyzést, hol sikítva röhögtem, hol sírtam, mint a záporeső, de igazából nagyon élveztem, ajánlom szülőnek + „gyereknek” egyaránt.
- azok közé tartozom, akik érzik a „rokonait az ember nem válogathatja meg” közhely valós súlyát és tragédiáját. Na, most itt a remek alkalom (a húsvét, gy.k.), hogy kedvenc rokonok tiszteletüket tegyék nálunk. Egy ilyen látogatással kapcsolatban ma megint rá kellett jönnöm, hogy mostanában eléggé elfogyott az egyetemes szeretet, és nem bírom intelligensen elviselni a nekem nem teljesen passzoló rokonokat 20 percnél tovább a privát szférám közelében. Olyan szinten rám tört az ideg a rokonlátogatás 3. órájában, hogy el kellett vonuljak, nehogy megkérdezzem a kedves vendéget, hogy miért nem megy már végre haza. Most történt velem ilyen először. Ijesztő volt.
