Újabb állásinterjú, újabb visszahívás. És még mindig semmi. Azt már elég régen sikerült megtanulni, hogy semmit nem jelent, hogy az ember túljut x körön. Legutóbb csoportos interjún voltam, még ehhez sem volt szerencsém soha. Azt hittem survivor lesz, a végére csak egy maradhat, aztán végül ugyanúgy folyt, mint bármelyik másik, csak itt négyen voltunk. Volt még rajtam kívül egy kislány, akinek be nem állt a csuszalesője. Na, annak szívesen kiosztottam volna egy Chuck Noris-féle pörgő-forgó **be rúgást. Most finom voltam és nőies:).
Örüljünk a kis dolgoknak is rovatunk következik: tavaly nőnapra kaptam Drágajóbarátnőm apukájától egy szép lila jácintot, valaki nagyon ügyesen azt tanácsolta, ha elvirágzik rakjam el, néha kapjon egy kis vizet, és egy év múlva újra fog virágozni. Elvirágzott, feldobtam a konyhaszekrény tetejére, csak vizet voltan lusta önteni rá. Erre tegnap mit látnak szemeim? Kihajtott a kis drága, reményeim szerint ki is virágzik nekem nőnapra, így nem lesz nagyon virághiányom:).
Hétvégére eléggé befordultam, hogy növeljem a derűt, vidámságot megnéztem a Cigányok idejét Kusturicától. Úgy-úgy.
