Teljesen begubóztam, bezárkóztam, mondhatni bezártam az ajtót, don't disturb, ne keressetek nem vagyok otthon! Nem vagyok antiszociális, ha megszólítanak kedves vagyok és válaszolok, bárminemű kommunikációt le tudok folytatni, csak éppen nincs rá igényem. Ha Kisvárosomban vagyok, egész nap elszórakozok az internettel, ha Pesten vagyok, TV-zek, olvasok, netezek, csak ne szóljon senki hozzám, na és még én csodálkozok.
Úgyhogy most az van, hogy holnap megpróbálok erőt venni magamon és nekiállok némi társas, kapcsolati performance-ba bekapcsolódni, hátha még el tudom kapni a fonalat.
Exszerelem idén már 2x keresett, na én meg jól nem vettem fel. Kedvenc közhelyem ugyanis: ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Valószínűleg arra már sikeresen rájött, hogy nem dolgozom ott, ahol eddig megtalálhatott, a telefont meg nem veszem fel, mert ugye nem rugdosom magam még lejjebb a gödörbe, ahová mostanában már nekem külön lakcímkártya jár, mindennemű igazolás nélkül. Rég volt, szép volt (fogjuk rá), és köszönjük ennyi. Nem szeretnék abba a hibába esni, mint oly sok velem egykorú nőnemű: csak legyen valakim, már majdnem mindegy, hogy ki, csak ne legyek egyedül, mert még utóbb elhiszem, hogy nekem már soha nem lesz senkim. Ennyire nem vagyok kétségbeesve, sőt.
