A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok. (József Attila)
Mindenki ismeri ezt az idézetet, mondhatni el van csépelve, mondhatni... Mégis...
Mégis, amikor magányos vagy, és a szemed elé kerül, sírni támad kedved. A szemed nem csukod be, mert tudod, hogy akkor sokkal jobban fáj. A lefekvés óráit is elhúzod, mert nem tudod az éjjel miről álmodsz majd, és az az álom majd reggel nem okoz-e fájdalmat, olyan fájdalmat, amit nem kértél, nem esik jól, marcangol, amire nem akarsz gondolni, mert magát a történetet, az embert, az érzést, a fájdalom kiváltó okát már réges régen mélyen eltemetted, több tonna betont öntöttél rá, és mint aki jól végezte dolgát elégedetten továbbléptél. Persze. Ilyenkor, ha magányos vagy, minden negatív történés felerősödik, és a pozitív dolgok is mintha csak a bosszantásunkra szolgálnának, mintha csak kegyes hazugságok lennének arról, hogy neked is lehet jó. Ugye van ilyen? Más is érzett már így?
Már egy ideje akartam írni a magányról, biztos akadnak sorstársaim. Arról a magányról, amikor effektíve nem vagy egyedül, mert a nagy többség tényleg nincs. Nem arról a magányról, amikor tényleg egyedül vagy, mert arról nem tudok, mert arról hála Istennek nincs tapasztalatom, mert nem kellett megélnem.
Viszont most arról a magányról írok, amikor ott vagy egy rengetegben, ide bármi behelyettesíthető (város, falu, iskola, barátok, munkahely, nagy család, vagy mindez együtt), és mégis, mintha láthatatlan lennél. Nincs okod sírásra, meg depresszióra, mert reálisan nézve van családod, vannak barátaid, kollégáid, esetleg párkapcsolatban, vagy házasságban élsz, és ezek az emberek tényleg szeretnek, és mégis, és mégis, és mégis. Ugye tudod mi jön most? És bizony mégis magányos vagy, sőt MAGÁNYOS!
Ne túlozzunk, ezért még nem kell felvágni az ereinket. DE, nagyon rossz, és nagyon ki tud készíteni. Mondjuk nem élsz párkapcsolatban - manapság nagyon könnyű megítélni az egyedülállókat, nem szeretem a szingli szót - mert mondjuk nem találod az embered, vagy asszonyod, tegyük hozzá egyelőre. Tapasztalatom szerint ilyenkor ez az érzés, amiről itt dadogok nagy nehézkesen, meghatványozódik. Hogy miért? Hát azért, mert jön az alattomos gondolat, hogy nem kellek senkinek, és ha normális lennék, mármint olyan, akit lehet szeretni, akkor bizony nem lennének ezzel a "hülyeséggel" problémáim. Teszem hozzá, mindennapos a környezetemben, hogy párkapcsolat ide, vagy oda a magány ott veri a bejárati ajtót az ismerőseimnél.
A baj csak abban van, hogy, és most jön a közhely, hogy a mai rohanó világunkban nincs időnk, mire nincs időnk? Végighallgatni a másikat. Ja, hogy már kérdezni sem merünk, mert félünk, hosszú lesz a válasz, hogy a másik problémáját végig kell hallgatnunk, netalán még véleményt is kell mondanunk, meg kell próbálnunk tanácsot adni, el kell gondolkoznunk? És akkor mi lesz a mi mondanivalónkkal, az nem fontos, a kettőre meg már nincs is idő? Na itt a nagy probléma, és mivel nem szívesen hallgatnánk meg a másik problémáját, már a magunkéval sem szivesen hozakodunk elő.
Nem akarok általánosítani, nem akarok mozgalmat indítani, nem vagyok próféta, csak megkérdezném valakitől jól látom-e ezt a kérdéskört? Létezik ilyen?
Én novemberben kezdtem írni ezt a blogot, eszemben sem volt belefogni, elvoltam azzal, hogy T. Kollégákat olvasok. Nagyon nehéz időszak volt ez nekem, és azért fogtam bele, mert senki nem figyelt rám, vagy nem voltak jelen, akik végighallgattak volna, vagy nem volt türelmük hozzám, vagy nem értették, vagy fontosabb gondjaik voltak. Nem haragudtam rájuk ezért, csak sikítófrászt kaptam, hogy tessék már engem komolyan venni és meghallgatni, és üljünk már le problémamegoldani, vagy valami. Nem szorulok orvosi segítségre, mindig is tisztában voltam magammal, csak egy kiadós brainstormingra, egy kis panaszkodásra, egy-két jó ötletre, buzdításra, okos tanácsra. Ennyi barátaim, és biztos vagyok benne, hogy voltam én már a másik fél is, aki nem ért rá.
Nincs katarzis, dolgozni kell a megoldásért, valamint az ilyenek elkerüléséért, ez sem fog örökké tartani, csak míg tart, addig kegyetlen. Azt kell megtanulni, hogy mindenért tenni kell.
Lehet, hogy kell a magány? Lehet, hogy ebből is csak tanulni lehet? Lehet, hogy kell az önmarcangolás? Olyan, mint a keserű pirula? Le kell nyelni, tudni kell megélni?
Én teljesen biztos vagyok benne, hogy jönnek jobb idők, ez a ciklikusság az én életemben mindig megvolt, és egy ideje már teljes a bizonyosságom, hogy így lesz, csak minél hosszabb a magányos időszak, annál nehezebb.
Jó lenne némi feedback kedves olvasóim, azoktól, akiknek ismerős a helyzet, de azokat is megértem, akik a harmadik mondat után offoltak, mondván: újra egy nyafogó blogger a világhálón.
Szegény kicsi szivem, hogy vacog, de ott a remény, mert nézik a csillagok, és ha nézik, akkor majd egyszer talán szóba is elegyednek, és akkor csapnak egy jó kis murit, és többet nem lesz bánat, csak muzsikaszó.
