2003 óta nem voltam munkanélküli, abban az évben szereztem az első állandó munkahelyem, az egyetem mellett. 2005-ben lediplomáztam, és nekiálltam munkát keresni, akkor ez több, mint 1 évig tartott, nem voltam túl boldog ettől akkoriban. Annyi szerencsém volt, hogy az akkori munkahelyemről nem jöttem el, pedig nagyon éreztem már a mehetnéket, így nem kellett a híd alá költöznöm. Sokat nyeltem, még a könnyeimet is a vége felé, elég gyakran, de kibírtam. Most egyszerűen nem létezik olyan opció, hogy hosszú hónapokra munka és kereset nélkül maradjak. Ha anyagilag meg is tehetném, akkor sem bírnám ki, hogy nincs feladatom, össze is karmolnám magam.
Van kábé még másfél hónapom, aztán elszegődöm valahová, csinálni a valamit, valamennyi pénzért. Addig pedig kénytelen vagyok megőrülni a HR-es interjúktól. A legnagyobb poén tényleg az, amikor valami kis egyszerű pozíció kedvéért végigülsz 4 állásinterjút, majd felhívnak, hogy sajna nem jutottál tovább a következő körbe. Hála Istennek!
Ez az az időszak, amikor tényleg erősen vissza kell fognom, hogy ne forduljak ki magamból, mert évek óta nem bírom megérteni, minek kellenek a hülye kérdések, és 3 egyforma interjú ugyanahhoz a céghez.
Viszont fog összeszorít, és daráljuk sorban ezeket, mert új elhatározásom szerint többet nem megyek kis céghez dolgozni, hanem eladom a lelkem egy multinak, legyenek rendben a dolgaim (ami a munkajog részét illeti), mostmár ez került számomra az előtérbe.
Arról pedig nem is beszélek, hogy görcsösen fojtom el magamban a kérdést, hogy mi a fittyfenének töltöttem 5 évet egyetemi tanulmányokkal. Ezen a kérdésen már rég nem rágódom, de amikor rossz passzban vagyok a munkakeresés miatt, bizony-bizony előkúszik valahonnan a kisagyam felől, egy sunyi sziszegős kigyó alakjában a gondolat, amit gyorsan pofán is verek mielőtt kábé szemmagasságban elérné a koponyám elülső részét, mert onnan aztán már nagyon nehéz visszaverni a támadást. Hülyeségekre meg tényleg nem érek rá.
Na jóccakát!
