Ma reggel vérvételre kellett mennem a Csengery utcába. Már az ajtón belépve rámtört az összes fóbiám, amit kiskoromban sikerült összeszereznem, mikor lázasan, betegen egész napokat kellett töltenem kisvárosom egy-egy szakrendelőjében többi bajtársam nembiztoshogykellemes társaságában. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy nagyon sokat voltam beteg, valamint az is, hogy világéletemben kövér voltam, és drága orvosaim saját képzettségbeli hiányosságaikat kompenzálandó igyekeztek ezt okként feltüntetni MINDEN esetben. Mindegy mi volt a baj nátha, kanyaró, bokatörés egyre ment.
Ehhez képest ma odamentem, nem mondom, hogy csúcskellemes környezet (masszázsfotelek, szökőkutak, meg ilyesmi) fogadott, viszont nem volt szag, mármint az a jellegzetes, és hiába volt előttem 40 ember, nem kellett estig ott ülnöm. Rendben, olajozottan ment minden. A vérvételes hölgy is kedves volt, pedig én lehettem a nagyon sokadik ma reggel. Utána fellifteztem szakrendelésre (volt liftes néni, na ő egy tünemény volt), egy nagyon szimpatikus hölgy fogadott, és valahogy sikerült besuvasztania még decemberre kivizsgálásra, mert látta elkeseredésemet, amikor a naptára nélkül még 2009-et prognosztizált.
Na ilyen is van, úgy látszik nem szabad elveszteni az emberek jóságába vetett bizalmat.
Más: a tegnapi megvesztegetéshez - mai dátum, nemmondommeghanyas troli, BKV-ellenőr kartárs jegyet ellenőriz. Nem messze tőlem egy asszony már messziről kiabál, neki olyan nincs. Tőlem éppen elkérték a bérletemet, mire újra odapillantok már a kartárs kezét látom, amint zsebébe csúsztatja az ötszázast, és szépen elköszön az asszonyságtól. Nakéremszépen ez mindennapos, nem kell rögtön a szívünkhöz kapni hörögve, ha ilyet látunk.
